2017. augusztus 20., vasárnap

Teljes napfogyatkozás augusztus 21-én Észak-Amerikában

A teljes napfogyatkozás megvilágosító ereje

The Illuminating Power of Eclipses

Sir Norman Lockyer obszervatóriuma
Hipparkhosz, görög csillagász több, mint kétezer éve napfogyatkozás segítségével oldott meg egy geometriai problémát. +Tudta, hogy van egy sáv Törökország északkeleti részén, ahol a Hold teljesen eltakarta a Napot. Míg Alexandriában, ahol tanított, a Napnak csupán a négyötöde volt takarásban. Ebből az apróságból kb. 20%-os hibahatáron belül sikerült meghatároznia a Föld és a Hold távolságát.

Hipparkhosz egyike volt azoknak a tudósoknak, akik a nap- vagy holdfogyatkozást képesek voltak, bizonyos tudományos kérdések megválaszolására használni. Az utóbbi évszázadokban sok tudós látott lehetőséget ezekben az égi jelenségekben a naprendszer, vagy magának a Napnak a tanulmányozására.
Mivel általában a Nap túl fényes ahhoz, hogy közvetlen közelében a kutatók bármit megfigyelhessenek, csupán napfogyatkozáskor adódhat erre alkalom, amikor a napkorona láthatóvá válik.

1605-ben Johannes Kepler, német csillagász úgy gondolta, hogy a napfogyatkozáskor tapasztalt jelenség a Hold körüli atmoszféra miatt alakulhat ki, ami szórja a Nap fényét, amint elhalad előtte. (A tudósok idővel rájöttek, hogy a korona a Napot veszi körül, nem a Holdat.) A spektroszkóp feltalálása a 19. század közepén újabb felfedezéseket tett lehetővé.


1868-ban, a francia tudós, Pierre Janssen, Indiába utazott, hogy spektroszkópon keresztül figyelhesse meg a napfogyatkozást. Vizsgálatából arra jutott, hogy a Nap felszínén a forró hidrogéngázból áll. A sárga csík azonban, mely a spektroszkópon megfigyelhető volt, és amiről kezdetben azt gondolták, hogy nátrium, nem egyezett a nátrium hullámhosszával. Az ismeretlen anyagot, a héliumot, csak 13 évvel később fedezték fel, mely az univerzum második leggyakoribb eleme.

Az 1869-es teljes napfogyatkozáskor két amerikai kutató, Charles Augustus Young és William Harkness egymástól függetlenül megfigyelt egy halvány, zöld vonalat a napkoronán. Feltételezés szerint ez egy új elem kellett, hogy legyen, s „koronium”-nak nevezték el. A tudósok az 1930-as években jöttek rá, hogy valójában nem egy új elemről van szó, hanem olyan közönséges elemekről, mint a vas, nikkel vagy kalcium, de többszörösen elektronhiányos állapotban. Ez az állapot azonban csak nagyon magas hőmérsékleten alakulhat ki, ami újabb kérdéseket vetett fel.

Galileo teleszkóp, La Palma, Spanyolország
A napfogyatkozások segítettek a tudósoknak megfejteni, miként működik a naprendszerünk, sőt segítettek jobban megismerni a Földet. 1965-ben Edmund Halley csillagász fedezte fel, hogy a modern számítások nem arra az időpontra helyezik az ókori napfogyatkozásokat, amikor azokról egyébként a források hírt adnak. Mint kiderült, ennek oka, hogy a Föld forgása lassul. Tehát a napok egyre hosszabbodnak.


Napfogyatkozás tette lehetővé bizonyos időjárási jelenségek megfigyelését is. Amikor a Nap eltűnik, a hőmérséklet leesik, a légmozgás elcsitul. Az 1900-as észak-amerikai napfogyatkozáskor mért időjárási adatokat vizsgálva, H. H. Clayton meteorológus arra jutott, hogy a szél nem csak csitul, de irányt is változtat.
A Blue Hill Meteorological Observatory Massachusetts-ben (1897)
A 2015-ös angliai napfogyatkozáskor rögzített időjárási adatok alapján, Dr. Harrison és kutatócsoportja megerősítette Clayton több mint száz évvel korábbi gondolatát, miszerint a szélirány 20 és 30 fok között változik ilyenkor.

Fordított: Sz. R.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése