2019. január 2., szerda

Szvoren Edina: Verseim – Tizenhárom történet

Szvoren Edina: Verseim – Tizenhárom történet 
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018. 206 p.
Raktári jelzet: 653024

„Vagy én vagyok lépre csalva, vagy a másik, de lépre csalás nélkül nem megy. A második legfontosabb a kiszolgáltatottság.”

Szvoren Edinát legkiválóbb kortárs novellistáink között tartják számon, munkásságát gyakran rokonítják Bodor Ádáméval és Tar Sándoréval. Bemutatkozó kötetével, a 2010-ben megjelent Pertuval – melyet a szakma rendkívül kedvező fogadtatásban részesített, több irodalmi díjat is nyert – már kiforrott, érett, saját hanggal rendelkező szerző lépett elénk. A Jelenkor 30/30-as listáján, mely az 1987 és 2016 között megjelent legjobb kisprózaköteteket vonultatta fel, mindhárom addig megjelent kötete (Pertu, Nincs, és ne is legyen, Az ország legjobb hóhéra) igen előkelő helyen végzett, így a nagyközönség figyelmét is ráirányította Szvoren Edina munkásságára. 
   Negyedik kötete, a 2018-as Könyvhétre megjelent Verseim címe legfeljebb a Szvorent kevésbé ismerők számára lehet kissé félrevezető, hiszen a szerző – saját elmondása szerint is – kizárólag a kisprózához köthető. A cím ugyanakkor nem csupán az egyik novella, a Jönnek a verseimre utal, de több novellához is kapcsolható, a kötet számos szereplője ír (pl. a Vettem egy füzetet központi alakja), olvas verset, vagy folytat más alkotó jellegű tevékenységet. 
   A Verseim történeteit ugyanaz a sűrű, nyomasztó atmoszféra és monoton, tárgyilagos hang jellemzi, mint amit Szvorentől a korábbi köteteiben megszokhattunk, fő témája pedig az emberi kapcsolatok, a bennük megjelenő érzelmek, elsősorban a félelmek és szorongások, a szereplők életét átható titkok, rejtélyek és defektek. Szvoren előbb egyfajta valóságszerűséget teremt, hogy aztán finom kibillentésekkel nyisson az oda nem illő, az abszurd felé. Az írások jellemzője a lényeges és a mellékes egyenrangúsítása, az elhallgatás, a késleltetés, a tudatosan mérsékelt információadagolás, a sejtetés és a felvillantás a kifejtés helyett, ezzel tartva fent az olvasó kíváncsiságát. A szövegek aprólékosan kidolgozottak és tűpontosak, a nyelvezete finomra csiszolt, ugyanakkor új elem – a kötet több írásában is, például rögtön az első, cím nélküli novellában felbukkanó – finom humor, az irónia, helyenként önirónia (gondoljunk csak az „Arról, hogy miért nem lehet gyertyafénynél újságot olvasni egy Föld körül keringő űrhajón” Szórend Edinájára). Szvoren ezen írástechnikai megoldásainak köszönhetően olyan tömör és többféleképpen értelmezhető szövegek jönnek létre, melyek szereplői hétköznapi emberek, akik látszólag egyszerű történeteket beszélnek el, ugyanakkor a töredékekből, elejtett részletekből kell kikövetkeztetnünk mindazt, ami a történetek hátterében áll, azt, amiről nem szoktunk (vagy nem tudunk) beszélni, sőt legtöbbször észre sem akarunk venni. A szereplők gyakran küzdenek testi és lelki sérüléseikkel és sérelmeikkel, de azokra adott válaszaik (a szorongás, az elfojtás, az öncsalás) – személyiséget és a valóságészlelést eltorzító hatásuknak köszönhetően – csupán azt teszik lehetővé, hogy továbbra is sorsukba bezárt alakokként próbálhassanak meg a felszínen maradni. Bár a Verseim egészét átható szvoreni sötét, nyomasztó hangulat az utolsó elbeszélésekben valamelyest oldódik, központi alakjai sikeresebben küzdenek meg életüket behálózó vélt vagy valós árnyaikkal, így némileg kedvezőbb végkicsengéssel zárul a kötet.

A könyvtárban itt található.

E. Á.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése