2020. október 16., péntek

Az élveszületési arány alakulása Magyarország községeiben (az 1934–36. évek átlagában)

Az élveszületési arányszámokat az 1934–36-os évek átlagában települési szinten ábrázoló térkép 1938-ban készült a KSH térképészeti osztályán. A körök nagysága arányos a települések lélekszámával, tehát minél nagyobb egy kör, annál népesebb a település. Ebből adódóan Budapestet és elővárosait a nagy népességtömörülés miatt ki kellett emelni a fő térképről (akkora területet fedtek volna le), és amellett ábrázolni. Látható, hogy ebben az időszakban a főváros mellett az ország legnagyobb városai Szeged és Debrecen voltak. 

 

A térkép látványosan ábrázolja az ország településhálózatában meglévő különbségeket. Az Alföldön ritkábban helyezkedtek el a települések, viszont azok nagyobb lélekszámú mezővárosok voltak (ez a török hódoltság hatása), míg például Zala, Vas és Baranya vármegyékben sűrűn követik egymást a kis lélekszámú falvak. 

A körök színezése mutatja az élveszületési arányszámot, tehát azt, hogy az össznépességhez viszonyítva hányan születtek egy adott településen a meghatározott időszak átlagában. A magas születési arányszámú településeken arányait tekintve sok gyermek született, míg az alacsony születési arányszámúak esetében kevés. A térkép előbbieket piros és narancssárga, utóbbiakat sötétkék és lila színekkel különbözteti meg. 

A területi mintázatban egyértelműen megfigyelhető egy északkelet-délnyugat lejtő, tehát az északkeleti országrésztől délnyugat felé haladva csökken a gyermekvállalási hajlandóság. Az északkeleti maximumot Szabolcs vármegye képviselte, ott a települések többségében 30‰ fölött volt az élveszületési arányszám. Ezzel szemben álltak Baranya és Bács-Bodrog vármegyék, ahol számos településen ez az érték a 15 ‰-et sem érte el, tehát a Szabolcs vármegyeieknek kevesebb, mint a felét. A déli-délnyugati területek (Baranya, Somogy, Tolna vármegyék) alacsony születési arányszáma egyértelműen a születéskorlátozásra, az egykézésre volt visszavezethető. Ebben a térségben található például az Ormánság, ahol ebben az időszakban elterjedt volt az egykézés, és erre a korabeli írók (például Illyés Gyula) is felhívták a közvélemény figyelmét. Hasonlóan alacsony gyermekvállalási hajlandóság jellemezte úgy általában a városokat is, különösen a nagyobb településeket. Példaként említhető meg szinte az összes dunántúli nagyváros; Pécs, Győr, Sopron, Székesfehérvár. Az Alföldön Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Makón és különösen Baján volt a születések szempontjából aggasztó a helyzet. 

A nagyobb városok között kivételt jelentett Kecskemét, Debrecen, Nyíregyháza és Miskolc. Kecskemét és Nyíregyháza magas születési arányszáma leginkább arra volt visszavezethető, hogy jelentős külterületi népességgel rendelkeztek, tehát hiába voltak népes városok, a lakosságuk nem koncentráltan, hanem szórtabban helyezkedett el, jelentős részben a mezőgazdaságban dolgozott, így életvitelük kevéssé volt összehasonlítható – mondjuk – a városiasabb dunántúli megyeszékhelyek lakóiéval. 

Alacsony gyermekvállalási hajlandóság jellemezte még a fővárost és elővárosait is, Budapestet ebben az időszakban már teljes mértékben a belső vándorlás táplálta, tehát a beköltözések nélkül népessége nem nőtt volna. Ennek a belső vándorlásnak a forrása ebben az időben egyre inkább a magas termékenységű északkeleti országrészre tevődött át (például Szabolcs vármegye). A második világháború után egyértelműen ez az északkeleti térség lett a legjelentősebb kibocsátó, amely magas átlagos gyermekszáma révén biztosítani tudta Budapest, a borsodi iparvidék és a dunántúli városok népesség-utánpótlását, az ipar munkaerő-szükségletét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése