2020. október 16., péntek

Az élveszületési arány alakulása Magyarország községeiben (az 1934–36. évek átlagában)

Az élveszületési arányszámokat az 1934–36-os évek átlagában települési szinten ábrázoló térkép 1938-ban készült a KSH térképészeti osztályán. A körök nagysága arányos a települések lélekszámával, tehát minél nagyobb egy kör, annál népesebb a település. Ebből adódóan Budapestet és elővárosait a nagy népességtömörülés miatt ki kellett emelni a fő térképről (akkora területet fedtek volna le), és amellett ábrázolni. Látható, hogy ebben az időszakban a főváros mellett az ország legnagyobb városai Szeged és Debrecen voltak. 

 

A térkép látványosan ábrázolja az ország településhálózatában meglévő különbségeket. Az Alföldön ritkábban helyezkedtek el a települések, viszont azok nagyobb lélekszámú mezővárosok voltak (ez a török hódoltság hatása), míg például Zala, Vas és Baranya vármegyékben sűrűn követik egymást a kis lélekszámú falvak. 

A körök színezése mutatja az élveszületési arányszámot, tehát azt, hogy az össznépességhez viszonyítva hányan születtek egy adott településen a meghatározott időszak átlagában. A magas születési arányszámú településeken arányait tekintve sok gyermek született, míg az alacsony születési arányszámúak esetében kevés. A térkép előbbieket piros és narancssárga, utóbbiakat sötétkék és lila színekkel különbözteti meg. 

A területi mintázatban egyértelműen megfigyelhető egy északkelet-délnyugat lejtő, tehát az északkeleti országrésztől délnyugat felé haladva csökken a gyermekvállalási hajlandóság. Az északkeleti maximumot Szabolcs vármegye képviselte, ott a települések többségében 30‰ fölött volt az élveszületési arányszám. Ezzel szemben álltak Baranya és Bács-Bodrog vármegyék, ahol számos településen ez az érték a 15 ‰-et sem érte el, tehát a Szabolcs vármegyeieknek kevesebb, mint a felét. A déli-délnyugati területek (Baranya, Somogy, Tolna vármegyék) alacsony születési arányszáma egyértelműen a születéskorlátozásra, az egykézésre volt visszavezethető. Ebben a térségben található például az Ormánság, ahol ebben az időszakban elterjedt volt az egykézés, és erre a korabeli írók (például Illyés Gyula) is felhívták a közvélemény figyelmét. Hasonlóan alacsony gyermekvállalási hajlandóság jellemezte úgy általában a városokat is, különösen a nagyobb településeket. Példaként említhető meg szinte az összes dunántúli nagyváros; Pécs, Győr, Sopron, Székesfehérvár. Az Alföldön Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Makón és különösen Baján volt a születések szempontjából aggasztó a helyzet. 

A nagyobb városok között kivételt jelentett Kecskemét, Debrecen, Nyíregyháza és Miskolc. Kecskemét és Nyíregyháza magas születési arányszáma leginkább arra volt visszavezethető, hogy jelentős külterületi népességgel rendelkeztek, tehát hiába voltak népes városok, a lakosságuk nem koncentráltan, hanem szórtabban helyezkedett el, jelentős részben a mezőgazdaságban dolgozott, így életvitelük kevéssé volt összehasonlítható – mondjuk – a városiasabb dunántúli megyeszékhelyek lakóiéval. 

Alacsony gyermekvállalási hajlandóság jellemezte még a fővárost és elővárosait is, Budapestet ebben az időszakban már teljes mértékben a belső vándorlás táplálta, tehát a beköltözések nélkül népessége nem nőtt volna. Ennek a belső vándorlásnak a forrása ebben az időben egyre inkább a magas termékenységű északkeleti országrészre tevődött át (például Szabolcs vármegye). A második világháború után egyértelműen ez az északkeleti térség lett a legjelentősebb kibocsátó, amely magas átlagos gyermekszáma révén biztosítani tudta Budapest, a borsodi iparvidék és a dunántúli városok népesség-utánpótlását, az ipar munkaerő-szükségletét.

2020. október 6., kedd

Trianon vs. térképek – avagy mi mindenre jó a statisztika

Az első világháborúban vesztes Magyarország politikai vezetése a cseh(szlovák), a román és a szerb területi követelések, valamint az antanthatalmak által a háború alatt a későbbi utódállamok képviselőinek tett ígéretek ismeretében tisztában volt azzal, hogy a leendő béketárgyalásokon nemcsak a békefeltételek kidolgozása, hanem az ország területi integritása is terítékre kerül. Az esetleges területelcsatolásokat – legalább részben – megakadályozandó a hazai tudományos közélet képviselői szinte azonnal, már a háború végén hozzáláttak a munkához, hogy a magyar békedelegáció megfelelő, tudományosan megalapozott érvekkel és eszközökkel érkezzen meg a majdani béketárgyalásokra. Ezek kidolgozásában, az anyagok összeállításában meghatározó szerepet töltött be a Központi Statisztikai Hivatal, hiszen az adatgyűjtések révén ez az intézmény rendelkezett az ország társadalmára, gazdaságára, földrajzi jellemzőire és nemzetiségi megoszlására vonatkozó adatokkal. 
 
A hivatal igazgatója, Buday László és Teleki Pál földrajztudós, a Földrajzi Társaság főtitkára, későbbi miniszterelnök már 1918 októberében közös beadványban keresték meg a KSH irányítását ellátó szerv, a Kereskedelmi Minisztérium vezetőségét, hogy haladéktalanul meg kell kezdeni a béketárgyalásokra való felkészülést a megfelelő statisztikai összeállítások elkészítésével. Az adatokat illetően a KSH a legutolsó, az 1910-ben végrehajtott népszámlálást vette figyelembe, és ez alapján állítottak össze az országra, illetve egyes területeire vonatkozó összefoglalókat, amelyek az ország egyes részeinek gazdasági egymásrautaltsága mellett, a lakosság nemzetiségi arányait is megmutatták. A statisztikai adatok szöveges vagy táblázatos formában történő bemutatásánál azonban jóval szemléletesebb eszközt jelentettek a térképek, amelyek segítségével viszonylag pontosan lehetett érzékeltetni az országon belüli gazdasági összefonódásokat vagy nemzetiségi határokat, így magyar szempontból adott esetben sokkal hatékonyabban lehetett érvelni egy-egy város, járás vagy megye (vagy annak egy része) győztes nagyhatalmak által tervezett elcsatolásának észszerűtlensége mellett. Bár a Teleki vezette, a békedelegáció anyagának összeállításáért felelős csoport rengeteg tudományosan megalapozott ügyiratot, dokumentációt és térképet készített, mivel a magyar békedelegációt lényegében csak a békeszerződés végleges változatának átvételére hívták meg Párizsba, nem pedig az arról való tárgyalásra, így ezeket az anyagokat az antanthatalmak vezetői nem tekintették meg. Ez alól egyedüli kivételt képezett az e témában készült egyik legfontosabb és legismertebb térkép, a Teleki Pál által szerkesztett „Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján” című munka, vagy ismertebb nevén a „vörös térkép”. 
 
A térképet Teleki – a már említett 1910. évi népszámlálás adatai alapján – 1919 januárjára készítette el, közismert nevét pedig a magyar nemzetiséget jelölő vörös színről kapta (innen van a francia neve is: carte rouge). A térkép újszerűségét a népsűrűség figyelembe vétele jelentette, ugyanis a korábbi néprajzi térképek nem tudták visszaadni egy adott területen az egyes nemzetiségek számarányában mutatkozó – akár jelentős – eltéréseket, ezzel pedig akaratlanul is, de torzították a nemzetiségek egymáshoz viszonyított arányát. Teleki térképén egy négyzetmilliméter 100 lakost jelentett, ahol azonban nem érte el a népsűrűség a 100 fő/km2-t, üresen hagyta és fehér színnel, lakatlanként jelölte meg az adott területet. Ez a módszer tökéletesen alkalmas volt a gyéren lakott vagy ténylegesen lakatlan területek (magashegységek, erdőségek) népességének valós térképi megjelenítésére. A magyar békedelegáció vezetőjének, gróf Apponyi Albertnek 1920. január 16-án a béketervezet végleges változatának átvételekor lehetősége nyílt röviden bemutatni a „vörös térképet” az antanthatalmak vezetőinek, és bár úgy tűnt, hogy a térkép és a hozzá fűzött magyarázat érdemi hatást váltott ki a döntéshozókból, végül ez sem változtatott a béketervezet pontjain. Magyarország képviselői végül 1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, amely rendkívül súlyosan, sok tekintetben pedig igazságtalanul érintette az országot. A politikai vezetés, valamint a lakosság számára is az egyik legelfogadhatatlanabb pont az ország több mint kétharmadának, és ezzel együtt nagyjából 3.3 millió magyar nemzetiségű állampolgárnak az elcsatolása volt. 
 
A KSH Könyvtár a KSH-val karöltve a 100. évfordulóra való tekintettel egyedülálló térképalbumot jelentetett meg, amely – az említett „vörös térkép” mellett – több mint 200, a statisztikai hivatal adatai alapján készített térképet tartalmaz. A kiadvány célja az 1867 és 1945 közötti Magyarország gazdaságának, társadalmának tizenhárom tematikus fejezetben történő bemutatása, reflektálva a trianoni döntés súlyos következményeire is. A kötet az alábbi elérhetőségeken megrendelhető.